Boldogság, ha nem kell a halál gondolatával bíbelődni?

Tehát ez a szomorúság állandóan eltérít a pályámról. Ami talán valamennyire jogos is. Ha szomorúvá tesz, hogy mondjuk egy olyan munkát végzel, aminek semmi értelme, akkor az térítsen is el a munkádtól. Nálam inkább az a baj, hogy ez a szomorúság mintha random jönne. Nem szabad elengednem. Bele kell mennem a mélyére, és meg kell élnem ezt a szomorúságot!

Mi lenne, ha kiderülne, sosem fogok meghalni?

Ha kiderülne, hogy egy vámpír vagyok, aki ha viszonylag vigyáz magára, meg eszik rendesen (nem is kell mások vérét szívnom), akkor életben maradok. Hát az öregedés akkor is para lenne. Fájó csontok, megereszkedett izomzat. Ha örökké élnék, akkor biztosan lassabb lennék, nem rohannék ennyire. Kivárnám a dolgokat. Hagynám hullámozni. Keresnék pénzt. Elfogyna a pénz. Akkor megint keresnék pénzt, aztán megint elkölteném. Nem dolgoznék folyamatosan, csak azért, hogy pénzt keressek. Kivárnám a dolgokat, nem erőltetném, nem keresném. Hagynám, hogy a dolgok jöjjenek hozzám. Csak leülnék egy padra, rajzolgatnék, és közben várnám, hogy történjenek a dolgok. Vajon ki fog ma leülni mellém?

Olyan helyre ülnék, ami tényleg megfelel az igényeimnek, nem akarnék azonnal megtalálni mindent. Ha nem jó, akkor odébb állok. Ha tetszik, akkor ott maradok. De meddig? A világ végéig?

2021.06.24 @ Kelet kávézó, Budapest, Magyarország