Mi az igazi munka?

Az igazi munka: megélni az érzéseket. Feltépni a sebeket, nem átvinni agyalásba, meg történetekbe foglalni, meg bent forgatni, hogy „jaj, engem bántottak, jaj, engem bántottak, jaj, engem bántottak”. Mert persze hogy bántottak, de mikor? Régen! Volt egy nagyon szar napod, vagy volt mondjuk nem több, mint 15 abban a két évben, mikor együtt voltatok. Hát hol van az már?

Mi köze van a mához?

Semmi.

Azért van köze hozzá, mert te létrehozod ezt a közelséget, mert benned van egy kapcsolat még mindig ezzel a traumával.

Mit tudsz vele csinálni?

Két dolgot kell, mindkettő ugyanolyan fontos, és egyszerre kell csinálni, nincs első meg második lépés.

Egyrészt el kell engedned a fenébe, ne gondolj rá többet, ne azonosítsd magadat vele. Néha eszedbe jut, hogy „igen, engem bántottak”, de csak így jön ez a gondolat, és elmegy.

Ha csak ezt csinálod, nem lesz jó. Mit kell még csinálnod, ami ennél is fontosabb?

Megélni azt a szemét rossz érzést, amit keltett benned, hogy bántottak. Az összes fájdalmat. A gyászt, a haragot, a kétségbeesést, az elhagyatottságot, a szomorúságot. Ki kell engedni, hagyni kell, hogy kijöjjön, hogy felemésszen, hogy belehalj, mert az olyan, mintha belehalnál.

Hagyd, hogy abban az univerzumban a lényed egy része belehaljon abba a bántásba. Dögöljön meg, fájjon annyira, amennyire csak maga a halál tud fájni.

Na mi van, ha ebből a két dologból csak az egyiket csinálod vagy egyiket sem?

Ha egyiket sem csinálod, akkor a tested elkezd összeesni. Szépen lassan elhal. Persze közben edzel is meg eszel is, szóval lehet, hogy még néha jobban is leszel, de közben ez a sok negatív érzelem belülről fel fog zabálni szépen lassan.

És közben a gondolataidat is teljesen lefoglalja majd a múlt. „Egy áldozat vagyok, bántottak, bántottak, fáj, fájdalmat érzek.” És egy idő után ez lesz mindened, ezt fogod magad körül látni, mert ha a gondolataidat ez foglalja le, akkor utána ezeket a mintákat fogod keresni mindenben.

Ha az egyiket megoldod, például nem gondolsz erre többet. Mondjuk kibeszéled valakivel a traumát, elmondod valakinek, aki segít megérteni, hogy ezért meg azért, mert ő is hibázhat, meg bla-bla, akkor lehet, hogy erre nem gondolsz többet.

De a tested, az érzelmi világod, a tudatalattid ugyanebben marad majd!

Ez a legnehezebb: megélni a nehéz érzéseket. Ebbe bele kell tuszkolnod magad, napról napra, minden nap egy picivel többet, minden nap egy picivel mélyebbre.

Ez baromi nehéz.

És mi van, ha csak az érzelmekkel törődsz? Elmész egy gyógyítóhoz, aki kirángatja, kimasszírozza, kivarázsolja a rossz érzéseket, vagy megéled magad, kisíród, kirajzolod, kiénekeled magadból. Ha ezek után nem vagy tudatos az elmédben, akkor újratöltöd a traumát. Egyszer már haragudtál valakire, ott kiabáltál vele, és megélted és pipa. De utána a gondolataidban visszatérsz a traumához, és elölről kezded a történetet, és belelövelled magadat, és megint elképzeled és belemerülsz és csak töltöd a testedet ugyanazzal a traumával. És bumm, ugyanott leszel megint.

Ha mindkettőt megcsinálod, ha megéled a nehéz érzéseket, ha megtanulod a gondolataidat értelmezni, vizsgálni, irányítani, akkor viszont csak egy dolog történhet veled: hosszú távú boldogság. Nincs más a világon, csak ez. Nem ragaszkodsz, tartod a korlátaidat, és ha kell, arrébb állsz.

Persze, néha majd valaki hibázik, te is hibázol, majd néha leesik a bögre a lábadra, meg ilyesmi. Néha még beteg is leszel.

De kihuppanod , átesel majd rajta. És kiélvezel minden egyes napot, amit még megélhetsz ebben a gyönyörű világban.