Halálfélelem és negroni

Tiszta vízcsepp a szemüvegem, alig látok, ahogy végre az asztalomhoz érek. Lerázom a kabátomról az esőt, mielőtt a szék háttámlájára teszem.

Egy negronit rendeltem, hátha ez kihoz a megfázásból, a torokfájásból, ami már napok óta marcangol.

Vajon van bennem valami kimondatlan szó, valami, amit a világhoz vágnék, amit beleüvöltenék az emberek arcába?

Rám ragadt vajon ez az érzés a tanítványomtól?

Egyik diákom ma egy némán üvöltő, csontos női arcot látott maga előtt a meditáción. Megrémült tőle.

„Ez a te képzelőerőd” – mondtam neki –, „te irányítasz. Mit szeretnél kezdeni ezzel az arccal? Azt csinálsz vele, amit akarsz.”

Elmosolyodott, még kuncogott is kicsit.

„Na, mi történt?” – kíváncsiskodtam.

„Mondtam neki, hogy mosolyodjon el, de csak grimaszba vágta magát.”

---

Üvöltenék e most bárkivel is, ha most itt lenne velem szemben? Adnék-e neki egy pofont?

És ha senki sem látná?

Legszívesebben inkább a kanapémon összegubolyodnék a takaró alatt, de öt perce sincs, hogy elsétáltam a házam előtt, és döntöttem el, hogy eljövök még valahova.

Egy ilyen menő helyre vágytam, ahol az agyon kozmetikázott, tökéletesre fésült csaj egy Martens bakancsban megy ki cigizni a céges buliról? Hová tart ez a világ? Már én sem értem.

Amúgy, jó ez a hely.

Bármerre nézek, növények lógnak a kompozícióba. Festmények, igényes bútorok. Az asztalokat asztalvédők védik.. Az mondjuk egy kicsit fura.

Összességében inkább kicsit zsúfolt, és felületes. Mintha nem lenne gazdája ennek a helynek sem.

„Ki gazdája magának, az gazdája másnak.”

Most egy új figura sétált be a helyre. Nem hallom, mit beszélnek. Kis surmónak tűnik, bár a haja frissen mosott. Egy fekete szív tetoválás nyomja telibe a bal arcát. Nyakán feliratok díszelegnek, nem tudom elolvasni.

Jobb szeme alatt két könnycsepp található. Vajon ölt embert ez a kis nyurga fickó? Vajon veszélyes volt ez a tag, aki az imént elsétált mellettem?

Magamra figyelek, a testemet pásztázom. Mennyire nyomja belém remegő csápjait a félelmem?

Egyszer, mikor katona voltam, akkor kaptam egy tényleg remegtető szempillantást. Sorban álltunk, vagy negyvenen. Az egész szakasz már egy órája várt a tisztekre.

Valamit kótyavetyéltem, talán kiléptem a vigyázzállásból egy pillanatra, vagy csak megvakartam az orromat.

Attól a pillanattól, amit ott a szakaszvezetőtől kaptam, a fenekem aljáig hasított valami apró fájdalom, mintha villám hasított volna belém. Piros színek jelentek meg a perifériámon, és egy óriásit dobbant a szívem.

„Mi van ezzel az emberrel?” – gondoltam magamban.

Valami olyasmit pengetett meg bennem, amit csak akkor éreztem, amikor egy kisbusz lelökött a biciklimről.

Vagy amikor majdnem belecsúsztam egy gleccser hasadékába a Brewer's Hutnál.

Másnap kiderült, ez a szakaszvezető nemrég tért vissza a frontról:
Kommandós volt, aki heteket töltött a frontvonal mögött. Egyedül. Elveszítette az összes bajtársát.

Vajon pont ezért haltak meg? Egy pillanatra megtört a fókuszuk? Megvakarták az orrukat, mikor nem kellett volna? Kiléptek egy pillanatra az álcázott formából, pont, mikor az ellenség figyelte őket?

Hogy lehet az emberi életet ilyen értelmetlenül feláldozni?

Egy esetleges háborúra készülve, egy idegen országban a frontvonal mögött egy ártatlan orrvakarás, és vége.

És a melletted lévő bajtársad ilyen földbemeresztő pillantásokkal tér vissza a hazájába.

Beszél vajon valakivel ezekről a szakaszvezető? Képes egyáltalán együttérezni valaki ezzel?

2024.10.03 @ Kréta Étterem, Újbuda