Halálfélelem és negroni
Tiszta vízcsepp a szemüvegem, alig látok, ahogy végre az asztalomhoz érek. Lerázom a kabátomról a vizet, mielőtt a szék háttámlájára teszem.
Egy negronit rendeltem, hátha ez kihoz a megfázásból, a torokfájásból, ami már napok óta zavar.
Vajon van bennem valami kimondatlan szó, valami, amit a világhoz vágnék, amit beleüvöltenék az emberek arcába?
Rám ragadt vajon ez az érzés a tanítványomtól?
Egyik diákom ma egy némán üvöltő, csontos női arcot látott maga előtt a meditáción. Megrémült tőle.
„Ez a te képzelőerőd” – mondtam neki –, „te irányítasz, mit szeretnél kezdeni ezzel az arccal? Azt csinálsz vele, amit akarsz.”
Elmosolyodott, még kuncogott is kicsit.
„Na, mi történt?” – kíváncsiskodtam.
„Mondtam neki, hogy mosolyodjon el, de csak grimaszba vágta magát.”
Üvöltenék e most bárkivel is, ha most itt lenne velem szemben? Adnék-e neki egy pofont, ha senki sem látná?
Legszívesebben inkább a kanapémon összegubolyodnék a takaró alatt, de öt perce sincs, hogy elsétáltam a házam előtt, és döntöttem el, hogy eljövök még valahova.
Egy ilyen menő helyre vágytam, ahol az agyon kozmetikázott, tökéletesre fésült csaj egy Martens bakancsban megy ki cigizni a céges buliról? Hová jutott ez a világ?
Amúgy, jó ez a hely.
Bármerre nézek, növények lógnak a képbe. Festmények, igényes bútorok. Az asztalon ilyen asztalvédők. Az mondjuk egy kicsit fura. Kicsit zsúfolt, meg kicsit azért felületes. Mintha nem lenne gazdája ennek a helynek sem.
„Ki gazdája magának, az gazdája másnak.”
Most egy új figura sétált be a helyre. Nem hallom, mit beszélnek. Kis surmónak tűnik, bár a haja frissen mosott. Egy fekete szív tetoválás nyomja telibe a bal arcát. Nyakán feliratok díszelegnek, nem tudom elolvasni.
Jobb szeme alatt két könnycsepp található. Vajon ölt embert ez a kis nyurga fickó? Vajon veszélyes volt ez a tag, aki az imént elsétált mellettem?
Magamra figyelek, a gyökereimet pásztázom. Mennyire nyomja bele a földbe remegő csápjait a félelmem?
Egyszer, mikor katona voltam, akkor kaptam egy ilyen szempillantást. Sorban álltunk, vagy negyvenen. Az egész szakasz már egy órája várt a tisztekre.
Valamit kótyavetyéltem, talán kiléptem a vigyázzállásból egy pillanatra, vagy csak megvakartam az orromat.
Attól a pillanattól, amit a szakaszvezetőtől kaptam, a fenekem aljáig hasított valami apró fájdalom, mintha villám hasított volna belém. Piros színek jelentek meg a perifériámon, és egy óriásit dobbant a szívem.
„Mi van ezzel az emberrel?” – gondoltam magamban.
Valami olyasmit pengetett meg bennem, amit még soha senki más sem.
Később kiderült, az ember pár hónapja tért vissza a frontról. Kommandós volt, heteket töltött a frontvonal mögött. Elveszítette a társait.
Vajon pont ezért haltak meg? Megvakarták az orrukat, mikor nem kellett volna? Kiléptek egy pillanatra az álcázott formából, pont, mikor az ellenség figyelte őket?
Hogy lehet valami ennyire szomorú? Hogy lehet az emberi életet ilyen értelmetlenül feláldozni?
Egy esetleges háborúra készülve, egy idegen országban a frontvonal mögött egy ártatlan orrvakarás, és bumm.
Leszakadt kéz, arc, fej.
És vége .
És a másik csak ezeket a pillantásokat hozza magával haza.
Beszél vajon valakivel ezekről? Látta egyáltalán bárki más, azt, amit ő látott?
És mégis? Mi lenne a honvédekkel nélkülünk?
Mi lenne, ha holnap leszerelne az összes magyar katona?
Hány napig tartana akkor Magyarország?
És ha leszerelne mindenki az EU-ban?
Az EU-ban és Oroszországban?
Az EU-ban, Oroszországban, Kínában, Észak-Koreában, és persze Amerikában, és ne feledkezzünk meg a dél-amerikai drogbárókról és az afrikai polgárháborúsokról sem.
Fényévekre vagyunk ettől.
Voltunk egyáltalán valaha közelebb ehhez?
Tényleg erre vagyunk kárhoztatva? Hogy szenvedjünk, hogy háborúzzunk, hogy öljük, gyilkoljuk egymást?
Hogy lehet akkor, hogy benépesítettük az egész világot?
Pár évtizede még olyan kevesen voltunk.
Pár évszázada még a fél világ lakatlan volt. A fél!
Az óceánok, az erdők egy része még most is lakatlan.
Hogy lehet, hogy mégis ezernyi szatellittel hálózzuk be még az eget is?
Hogy lehet, hogy megsokszorozódtunk ebben a pár évben?
Hát ez egy pillanat volt.
66 millió éve haltak ki a dinoszauruszok. Mi meg az elmúlt pár évtizedben elértük a 8 milliárdot.
8 milliárd arc, 8 milliárd múlt, 8 milliárd lélek.
Honnan?
2024.10.03 @ Kréta Étterem, Újbuda
.png){kind=logo}