Boldogság, ha nem kell a halál gondolatával bíbelődni?
A szomorúság állandóan eltérít a pályámról.
Ami talán valamennyire jogos is. Ha szomorúvá tesz, hogy mondjuk egy
olyan munkát végzek, aminek semmi értelme, akkor az térítsen is el a
munkámtól.
Nálam inkább az a baj, hogy ez a szomorúság mintha random jönne. Nem
szabad elengednem. Bele kell mennem a mélyére, és meg kell élnem ezt
a szomorúságot!
Ha örökké élnék, akkor biztosan lassabb lennék, nem rohannék
ennyire. Kivárnám a dolgokat. Hagynám hullámozni a dolgokat.
Keresnék pénzt. Elfogyna a pénz. Akkor megint keresnék pénzt, aztán
megint elkölteném.
Kivárnám a dolgokat, nem erőltetném, nem keresném. Hagynám, hogy a
dolgok jöjjenek hozzám. Csak leülnék egy padra, rajzolgatnék, és
közben várnám, hogy történjenek a dolgok. Vajon ki fog ma leülni
mellém?
Ha örökké élnék, nem lenne súlya a döntéseimnek. Megharagudott egy barátom? Majd 20 év múlva lesz egy másik barátom. Nem sikerült megcsinálnom valamit? Majd legközelebb sikerül.
Úgy képzelem, ez a súlytalanság egy idő után teljesen szürkévé tenne és elveszteném a motivációmat mindennel kapcsolatban.
Tehát a halál gondolata motivál arra, hogy túl legyek ezen a szomorúságon?Annyi szörnyűség történt velem az elmúlt években.
Annyira nehéz volt a gyerekkorom.
Ha életem végéig ezt gyászolom, elmennek mellettem a boldog pillanatok.
De ha elnyomom magamban az érzéseket, akkor akkor nem leszek szomorú, de boldog sem, ezt az utat már ismerem és a kiüresedett kontrollban csak az ürességet találtam.
Vajon lesz majd egy pont, amikor átbillenek, amikor kivirágzik a világ, vagy ez csak egy újabb átverés az állandóan eredményeket ígérgető világunkban?
2021.06.24 @ Kelet kávézó, Budapest, Magyarország
.png){kind=logo}