Mi a fontosabb, gondolkodni vagy érezni?

Egyáltalán miért ennyire nehéz érezni? Miért ennyire nehéz Feltépni a sebeket?

Mennyivel egyszerűbb egy frappáns történetbe foglalni, forgatni magunkban a logikai kapcsolatokat, amíg eladhatóvá nem válik a történet - ahelyett, hogy megélnénk azt a testünk legmélyebb szintjén.

Meg lehet egyáltalán szabadulni ettől a hatalmas érzelmi tehertől?

Vajon azért gondolkodunk a rossz emlékekről ennyit, mert még mindig bennünk van az erzés? Vagy esetleg pont azért van bennünk az érzés, mert még mindig a múltról gondolkodunk?

Hogyan próbálkoztam az évek alatt megfejteni ezeket a kérdéseket?

Először is próbáltam elengedni a múlthoz tartozó gondolatokat. Ez az elején nagyon nehéz volt, de ahogy egyre többet gyakoroltam egyre ügyesebb lettem abban, hogy amint jön egy gondolat, és felismerem, hogy már megint a múlton rágódom, egyszerűen elengedem. Erre rengeteg rávezető gyakorlatot is találtam és tökéletesítettem, amik segítettek ezt elérni.

De azt vettem észre, hogy ez nem elég, nem ez az első lépés. Sőt.

Sajnos amíg nem élem meg a nehéz érzéseket az emlékkel kapcsolatban, addig ez csak elnyomás lesz. Sajnos kénytelen vagyok végigmenni az összes fájdalman. A gyász, a harag, a kétségbeesés, az elhagyatottság, a szomorúság. Hagyni kell őket, hogy megtörténjenek, hogy kijöjjön, hogy felemésszen, hogy olyan szinten fájjanak, ami már - persze csak áttételesen mondva - szinte halálos. Mert sokszor tényleg el kell hagynom a személyiségemnek egy részét ahhoz, hogy ezeket az érzéseket szabadon megélhessem.

Mert amíg „én nem szoktam mérges lenni”. Amíg „áh nem volt ez olyan para”. Amíg a „én nem tudok sírni” mondatok bennem élnek, addig nem tudom megélni ezeket a nehéz érzéseket.

Megfigyeltem azt is, milyen ha csak az egyiket vagy csak a másikat csinálom (tehát vagy megélem, de az elmém továbbra is vissza-vissza kalandozik a múltra. Vagy csak az elmémet edzem, de az érzéseket nem hagyom feljönni a felszínre)

Amíg egyiket sem csináltam, akkor a testem kezdett egyre durvábban összeesni. Persze edzés, meg jó evés, meg néha még jót is sikerült aludnom, szóval volt benne jó rész is. De összességében inkább egyre betegebb lettem - rövid távon is.

És közben a gondolataimat is teljesen lefoglalta a múlt. „Egy áldozat vagyok, bántottak, megint bántani fognak, fáj, fájdalmat érzek mindentől.” És egy idő után ez volt mindenem, ezt láttam mindenhol és mindenben. Ezekre kaptam fel a fejemet és mást már alig vettem észre.

Volt, hogy kibeszéltem valakivel a traumát, aki segített megérteni, a történeteket, segített pontot tenni a dologra, és utána csak gyakoroltam, hogy ne gondoljak rá és egy idő után sikerült.

De ha csak ennyi történt, a testem, az érzelmi világom, a tudatalattim továbbra is ugyanúgy reagált a világra, ahányszor valami hasonlót élt meg a múlthoz képest.

Megélni a nehéz érzéseket, amiket anno nem sikerült valami miatt sokkal nehezebb volt, mint pusztán beszélni róluk. De a megfelelő gyakorlatok ebben is segítettek. És minden nap egy picivel többet, minden nap egy picivel mélyebbre tudtam menni bennük.

És volt olyan is, amikor csak az érzésekkel törődtem de az elmémmel nem

Elmentem egy gyógyítóhoz, aki kirángatta, kimasszírozta, kivarázsolta a rossz érzéseket. Kisírtam, kiénekeltem, kirajzoltam magamból a dolgot. De ha ezek után nem voltam tudatos az elmémben, akkor a gondolatokkal simán újraépítettem magamban a traumát.

Ha nem vigyázok, akkor a gondolataimban a mai napig fel tudom hozni ezeket a szörnyű pillanatokat. És ha elég mélyen belemerülök, felelevenítem a múltat, akkor újra termelődnek bennem a rossz érzések is.

Legalább ezúttal már tudom, hogy mit kell kezdeni velük.