Anyukám az Uzsokiban

Akkor már másfél éve küzdött anyu a rákkal.

Diagnosztizálták, megműtötték, majd az első leletek negatívan jöttek vissza. A műtét után azt mondták, hogy vannak még rákos sejtek, de ezzel még éveket, akár évtizedeket is el lehet lenni.

Anyukám másfél év múlva elkezdett felvizesedni a tüdejében és kórházba került, mert befulladt. Apukám és nővérem már voltak a kórházban, mire én odaértem. Azt mondták, hogy nem mondanak semmit, nem tudják az orvosok, hogy mi van. Most jobban van, kap levegőt, de továbbra is vizesedik a tüdeje.

Azonnal éreztem, hogy itt valami nem stimmel, úgyhogy bementem az osztályra és előkerítettem a főorvost. Szegény nagyon meg volt ijedve. Orvos létére valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy halálhíreket kelljen megosztania a betegek hozzátartozóival. Talán neki is volt egy beteg anyja, akit nagyon féltett.

Rettenetesen viselkedett. Latin szavakat mormolt össze-vissza, kerülte a forró kását, többször, kétszer-háromszor kellett visszakérdeznem, mire kinyögte: hogyha így folytatódik anyukám mellkasában a vizesedés, pár napon belül meghal.

Teljesen lefagytam, nem tudtam, mit csináljak. Egy olyan problémával kerültem szembe, amivel nem tudtam, mit kezdjek. Nem tudtam, kit hívjak fel, kinek a segítségét kérjem, hogyan csatornázzam át a fejemben, milyen jót vegyek ki abból, hogy anyukám, ez a szeretetteljes, gyöngéd teremtés pár napon belül meghal. Nem lesz többé, soha többet nem ölel meg, nem kedveskedik nekem, nem hallgat meg és nem kérhetem többet a tanácsát. Csak elmegy és nem lesz többet.

Kis túlzással kómába estem és hazamentem. Nem mondtam el senkinek sem, ami történt. Úgy éreztem, nekem kell vele megküzdenem, de nem tudtam, hogyan. Nem értettem, miért érdemlem meg ezt, miért kapom ezt az élettől, miért történik már megint velem valami megmagyarázhatatlan szörnyűség, mit rontottam el, és mivel érdemeltem ezt ki. Hiszen én mindenben annyira igyekeztem: jó ember lenni, segíteni másokon, meghallgatni másokat, nyitottsággal közeledni az emberekhez, szeretni őket a hibáik ellenére is. És most mégis itt vagyok ebben a szarban, és annyira egyedül érzem magam. Ott annyira nagy súllyal hatott rám az, hogy mennyire egyedül is vagyunk ebben a világban. Az egész széles földtekén nincsen senki, aki a segítségünkre lehetne, nincsen senki, aki megmondja, hogy mit csináljunk. Ha bárki ilyesmivel találkozol, aki azt állítja, hogy segíteni szeretne neked, akkor ő is biztosan csak azért mondja ezeket, hogy magának jót tegyen.

És most ugyanígy vagyok megfogyva. 11,780 km-re az otthonomtól. Azóta keresem azt a nőt, aki ugyanúgy kézen fog és segít, és támogat, mint anyukám tette. És találtam végre egy olyan erős nőt, mint anyukám, és én eljöttem vele Új-Zélandra, és most rájöttem, hogy ez a nő is mennyire esendő, és béna, és rossz, nem olyan, mint anyukám a fejemben volt, viszont pontosan ugyanolyan valójában, mint anyukám volt.

2023.06.20. Evan's Bay, Wellington, Új-Zéland